Egy kis sztori...

Egyik reggel a férjem elég sok spenótot kiszedett. Reggeli után a spentót pucolásában mesterkedtem. Nem is éreztem magam valami jól. A lányok játszottak és közben átmentek a gyülekezeti terembe, ahol rossz idő esetén száritani szoktuk a ruhákat. HAllottam, hogy játszanak és azt is tudtam, hogy utánuk kellene nézni, de még néhány spenótot megpucoltam.
Amikor átmentem Anna hangosan felkiáltott:
-Itt vagyunk a gödörben.
A hófehér matrachuzatot négy székre kihúzva száritottuk. A lányok megtalálták a módját, hogy ebből is miképp csináljanak játékot. Hangosan visitottak. Amikor megláttam, egy pillanatig gondolkodtam, mit tegyek. Nos, fegyelmeznem nem volt miért, mert az én hibám volt, hogy nem eredtem idejében utánuk. Igy hát jót nevettem velük majd fogtam a fényképezőgépet és néhányat kattogtattam.

Almalopás

Férjem néhány nappal ezelőtt almát hozott fel a pincéből egy zacsiban. Nagy zörgés következtében Anna előkotort egy almát és boldogan jött vele ki a konyhából. Mit csinált Anna? kérdeztük. Lopott. Mit lopott? Alma. Szabad lopni? Nem. Mit kell tenni akkor? Anna visszafordult és az almát visszatette a zacsiba.

Csak néztünk össze Csabával...honnan tudta ezt a szót ez a leányzó. Akkor jutott eszembe, hogy néhány hete rakott palacsintát sütöttem. Ez rendszerint azzal jár, hogy amielőtt rakott lenne belőle, már elfogy. Elhatároztam hát, hogy miután kész lesz, azután vágok a lányoknak. Rebeka észrevette, hogy miben mesterkedem és csippeszkedve elérte az újjával a palacsintát és csipegetett belőle. Persze követte Anna is. A végén amolyan félig egérrágta forma palacsinta lett belőle...de nem bántam, persze. Megengedtem. Mit csinálnak a lányok? Lopják a palacsintát? Aztán kergettem őket viccesen el a finomsághalomtól. Az érdekes az volt számukra, hogy visszalopakodhattak és újra "lophattak" a finomságból. Nem lopunk, el innen gyereksereg. Gyereksereg lop.-hahotázva mondták. Néhány hétre rá történt az "almalopás" sztori.

Az "ártatlan" gyermekekről

Amikor betegek voltunk, gyakran kérdezgettem, lányaimtól, hogy fáj-e a torkuk (mert általában megmondták, amikor fájt a foguk) Nekem fájt a mandulám, ezért Negro cukorkát szopogattam, s persze meg kellett kóstolják a leányzók is.

Most, hogy véget kezd érni a részünkről való altatgatás, hát a lányok mindent kitalálnak, csakhogy ne kelljen aludniuk. Tegnap este Anna elkezdte mondogatni: toka, toka, fáj. Tuko, tuko. (Azaz fáj a torka és kér Negro cukorkát) Persze gyanús volt nekem, mégis az egészben az volt megfontolandó, hogy a lányaim december végén belázasodtak...aztán megszűnt a láz és kivittem őket a friss (vagy mennyire friss volt nem tudom) levegőre. Másnap ismét lázasak voltak. Ezután szegénykéim szobafogságra voltak ítélve...de nem volt olyan unalmas, így többet foglalkoztam velük, játszottunk, mókáztunk. A tegnap délután kivittem 2o percre, mert már nem köhög annyira Anna. Nos, egy kissé megijedtem, amikor elkezdte Anna mondogatni, hogy fáj a torka.

Aztán megnéztem a manduláit és kapott cukorkát. Végül kiderült, hogy az egy éves és kilenc hónapos lányunk alaposan átvert.

Amit Isten mond a gyermekekről, az igaz, még ha nehéz is elismernünk. A ragyogó szemek, a mókás kis teremtményekről gyakran nehéz elhinni, hogy a bolondság valóban hozzájuk van kötve. Minden igyekezetük az, hogy átvegyék az irányítást a szülőktől és kiskirályokká avassák magukat.