egy délután néhány órára. A gyerekek miután felébredtek délutáni szunyókálásukból, már minden elő volt készítve: az uzsonna, a vacsora, ruhák...Végre elindultunk. Néhány perc múlva lekanyarodtunk a főútról és a hegyek fele vettük az irányt. A nyaralókat, éttermeket elhagyva végre leparkíroztunk az új felvonó egyik szerelvénye mellett. Miután újra felöltöztettem a csapatot én is kikecmeregtem az autóból...néhány perc eltelt, amíg észrevettem azt a csodálatos látványt, amely körülöttünk terült el. Sétáltunk. Izsákot az elején ölben hoztam, majd apával keresgélte a pocsolyákat, hófoltokat...aztán egy ágacskát talált, azzal babrálta a sárban heverő elsárgult-elszáradt faleveleket, kavicsokat. Szabadabb lettem és a lányokkal felfele sétáltunk. Most tudatosult bennem, mennyire hiányzott ez a csend és az ébredező temészet látványa: közelünkben egy kis völgy tátongott, néhány régiszabású, alacsony épülettel. A távolban pedig a hegyek csúcsai fehérlettek. Közben egy kisebb csapat madár repült a közelünkben levő csipkebokorra, gyönyörűen énekelve.
Könnyek szöktek a szemembe. Isten általános kijelentése az Ő speciális kijelentéseit idézte emlékezetembe, amelyet jóllehet mindig tudok, mégis a hétköznapok egyszínűségében, a próbák idején elfakulnak. Hála töltötte el a szívem: az az Isten, aki ilyen bölcsen alkotta meg földünket, az én Istenem Krisztus által. Gondja van rám...a javamat akarja...értékes vagyok számára...tud harcaimról, gondolataim legbelső rezzenéseiről. Közben a családomra pillantottam: a lányok a hóban játszadoztak, Izsák még mindig kotorászta a kis botjával a földön található kincseket apa felügyelete alatt.
Gondolataimat visszatereltem Istenhez, imádkoztam...
Ez a kis kirándulás segítség volt számomra, hogy megújut erővel végezzem munkámat, amelyet különben nagyon szeretek.
