Az itt található sorokat elsősorban emlékként jegyzem le családom számára. Mindig is szerettem naplót írogatni. Bejegyzéseimet később olvasgatva láthattam, hogy milyen bölcsen, kegyelemmel és szeretettel teljesen vezetett Isten bennünket. Ennek a blognak is ez a célja tehát: Istenre mutatni. Ha valamit jól tettünk a gyermeknevelés során, a gyermekekkel való foglalkozás területén, egyedül az Úré a dicsőség. Ha a gyermekeinkben felfedezünk valamilyen képességet, készséget vagy előrehaladást tapasztalunk bizonyos területeken, ezért is egyedül Istent illeti a dícséret és a hála, hisz Ő az Alkotójuk. Ha valamit elrontottunk, vagy ha valamely területeken hiányosságok vannak, még inkább megláthatjuk, hogy mennyire Isten kegyelmére szorulunk. Így az Ő segítségét kérve, igyekszünk dolgozni a hiányos területeken.

2011. június 2., csütörtök

Már "komolyabban" beszélgetek lányaimmal:)

Elmerülve gondolataimban végeztem feladataim, amikor odajött hozzám Rebeka és így szólt:
-Anyu, mi a baj? Szomorú vagy.
Megöleltem és arra gondoltam, hogy mennyire fontos gondjainkat valóban letenni Istennél és ott is hagyni. A gyermekek különösen érzékenyen veszik észre, ha valami nincs rendben. Gyakran ők is nyűgössé, ingerültté válnak, amikor "érzik" rajtam a feszültséget.

Este lefekvéshez készülődtünk. Zokni és papucs nélkül kimentem a gyermekszobából a mosdóba. Anna utánam jött és a tőlem látott mozdulatokkal így figyelmeztetett:
-Anyu! Mezítláb ne gyere!
Bejegyezte: dátum:
Címkék: ,

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)